Párhuzamos kronológiák kiállításon a Laborban két, a neoavantgárd korszakkal foglalkozó archívum látható, Belgrádból és Újvidékről. A belgrádi prelom kollektíva az SKC, a belgrádi ifjúsági kultúrház néhány jelentős eseményét dolgozta fel a 70-es évekből, míg a kuda.org média központ az újvidéki neoavantgárd legfontosabb dokumentumait gyűjtötte össze. A kiállítás harmadik része az 1960-70-es évek magyarországi művészeti eseményeit mutatja be a Laborban és a Krétakör Bázison.
A Labor első térében három fontos kronológiát mutatunk be a falon, így térben is lehetőséget teremtve az eseménylisták összevetésére. A legtöbb későbbi kronológia kiindulópontja Maurer Dóra 1980-ban németül megjelent és remekül illusztrált eseménylistája. Maurer kortársként követte figyelemmel és rögzítette az eseményeket. A székesfehérvári István Király Múzeum két művészettörténésze Kovalovszky Márta és Kovács Péter, az 1960-as években indítottak el egy kiállítás-sorozatot, a 20. század magyar művészete címmel. Ebben a sorozatban egy-egy korszakot az azt meghatározó tendenciák szerint írtak le és mutattak be. A kiállításokat katalógusok kísérték, amelyekben a korszak pontos kronológiáját és bibliográfiáját is közölték. A 60-70-es évek eseményeit három kiállítás érinti, a Kibontakozás évei 1960 körül (1983), Régi és új avantgárd, 1967-1975 (1987), és Az avantgárd vége, 1975-1980 (1989), amelyek saját korszakolást is létrehoztak. Az 1991-es Magyar Nemzeti Galériában bemutatott Hatvanas évek - Új törekvések a magyar képzőművészetben című kiállítás-katalógusból pedig a kronológia szerint rendezett Dokumentumok fejezetet állítottuk ki, amely számos fontos fotót és dokumentációt közölt a korszakból.
Igyekeztünk összegyűjteni a korszak magyarországi művészetének összes eddig megjelent kronológiáját, kezdve egy Balatonboglári meghívó hátoldalán összegyűjtött eseménylistától, a 2000-es években publikált kiadványokig. Ezek egy mappában megtekinthetőek.
A „kutatógépen” a korszakkal foglalkozó hasonló projektek és kutatások tanulmányozhatók.
Az informális kapcsolathálózatokat, melyek a nemzetközi eseményeket megalapozták a Beke Lászlótól kölcsönzött 75-ös és 76-os Art Diary, valamint J. Kozlowski - A. Kostolowski NET című címlista-projektje reprezentálja.
A Laborban a kiállítás megnyitóján rekonstruáltunk egy akciót, ami eredetileg 1972-ben Balatonbogláron, Galántai György Kápolnaműtermében történt. Az akciót Galántai György és Haraszty István szervezték „Ma Ön nyitja meg a kiállítást – Felelősségvállalási akció„ néven, és visszaemlékezéseikből nemcsak az derül ki, hogy az engedély nélküli kiállításokat megtekintő néző, illetve a nyilvánosság szerepére kívánták a figyelmet irányítani, hanem az is, hogy már annak idején maguk a szervezők is egész más irányban értelmezték az akciót. 37 év elteltével a 60-as 70-es évek művészeti eseményeinek dokumentációját megtekintő látogatónak egy másfajta felelősséggel kell szembesülnie, a (közvetett) emlékezet és a (művészettörténet) történelem kritikai megközelítésének felelősségével; ugyanakkor a dokumentációkból rekonstruálható események kontextuális értelmezéséhez nélkülözhetetlen a felidézett akció eredeti kérdésfelvetésének figyelembevétele.
Krétakör
A Krétakörben folytatódó kiállítás a létező kronológiákból és a megkérdezett művészeti szereplők által javasolt kiállításokból kiválasztott esettanulmányok formájában mutatja be a 60-as 70-es évek művészeti eseményeinek dokumentációjából és utóéletéből kiolvasható történeteket.
A bemutatott események és a hozzájuk tartozó dokumentumok kiválogatásának fő szempontja azt volt, hogy megnézzük, miért nyernek bizonyos események jelentőséget már keletkezésük korában, és válnak anekdoták, legendák kiindulópontjaivá; míg mások elfelejtődnek, vagy csak egy későbbi kontextusból visszatekintve válnak értelmezhetővé. Arra voltunk kíváncsiak, hogy a korszak politikai és társadalmi helyzete a progresszív művészeti megnyilvánulások számára milyen megjelenési lehetőséget és szerepet teremtett, ezek hogyan kapcsolódtak a nemzetközi folyamatokhoz/áramlatokhoz és hogyan definiálták a művészet nyilvánossághoz való viszonyát. Éppen ezért párhuzamosan bemutatunk hivatalos, professzionális és alkalmi kiállítóhelyeken rendezett, csak tervként megszületett, betiltott eseményeket és különböző generációk tevékenységét; magunk is egy olyan térben dolgozva, amit eddig még nem használtak kiállítás céljára, és amely így a kiállítás műfajának tágabb megközelítésére ad lehetőséget. Arra a kérdésre is választ kerestünk, hogyan válik egy kiállítás eseménnyé, hogy mi történhet egy kiállításon, ezért a statikus, műtárgyakat bemutató tárlatok és különböző akcionista valamint performatív gyakorlatok összefüggéseit is igyekszünk bemutatni.
„Az első magyarországi happening”
A legtöbb hazai és nemzetközi kronológia, mely a neoavantgárd művészettel foglalkozik, egyfajta kezdőpontként hivatkozik arra az 1966-os eseményre, melynek az „Ebéd, az első magyarországi happening” elnevezését egy az esemény után közvetlenül egy képes hetilapban megjelent cikk adta. A „happening” fogalma, mint a rendezetlenség, a romlott nyugati világ egy veszélyes, „őrült” megnyilvánulásának példája, vicclapok hasábjain is megjelent. A fiatal szervezők, Altorjay Gábor és Szentjóby Tamás az eseményt megelőzően elsősorban metafizikus költészettel foglalkoztak, a happening műfajában a fizikai világ megragadásának lehetőségét látták.
A happening egy pincében, 50-60 néző valamint fotó és film-kamerák előtt zajlott és mégis nagy hatást tudott elérni. A titkosrendőrség részletes beszámolót készített róla, mely azt is megmagyarázza, hogy a következő években miért szorult ki a műfaj kritikai értékelése a nyilvánosságból, és hogy miért születtek egymásnak gyakran ellentmondó visszaemlékezések az eseményről.
Ön-historizálás és -dokumentálás
Az 1968-69-es Iparterv kiállítások egy szemléletében új generációt mutattak be, akik jobbára a 60-as évek művészeti irányzatainak megfelelően, pop art-tal és informel festészettel és szobrászattal foglalkoztak.
Az első mindössze néhány napos kiállításra 1968 decemberében egy állami építésziroda kultúrtermében került sor. A kiállítást a fiatal művészettörténész, Sinkovits Péter és a Párizsból hazatért művész Jovánovics György válogatták. Fontos szempont volt, az 1968-a documentára való hivatkozás, a nemzetközi trendekhez viszonyított új művészeti megnyilvánulások bemutatása. Ugyanezen a helyszínen már nyáron akciókat tervezett Szentjóby Tamás, amelyekre végül Erdély Miklós és Méhes László részvételével novemberben egy hónappal a kiállítás előtt került sor.
A rendező és a kiállítók egy évvel később újabb kiállítást rendeztek további négy művész (a 68-as akciók résztvevői, Baranyay András és Major János) bevonásával, ugyanezen a helyszínen. A kiállításokhoz meghívó és plakát készült, majd a 69-es kiállítás után egy évvel kiadtak egy kiadványt Dokumentum címmel, amelynek borítóján csoportkép jelenik meg. A fotó olyan csoport-identitást kommunikál, amit a kiállítás teremtett meg.
Az Iparterv legenda már születése pillanatában létrejött. 1980-ban újra közösen állítottak ki, ekkor jelent meg egy több tanulmányt, és már a 1968 novemberi akciók dokumentációját tartalmazó angol-magyar kiadvány. Ebben a könyvben maguk a szerzők is az Iparterv legendáról beszélnek. 1988 decemberében a rendszerváltás előtt közvetlenül a Fészek Galériában indult el egy három-részes Hommage á Iparterv sorozat, és idézte fel a legendát egy megváltozott kontextusban.
Az Iparterv utóéletéből egy kortárs megközelítést idézünk fel a kiállításon: a Kis Varsó Crew Expandable című művében (2007, Platán Galéria) a Fészek Galériában rendezett kiállítás-katalógus mellékleteként megjelent, Lakner László műtermének teraszán készült fotósorozatot használta fel, amely Major Jánost helyezi el ilyen formán a „nagy generáció” tagjai között.
Önköltséges kiállítások
Az 50-es és 80-as évek között minden nyilvános kiállítást pontos műtárgylista alapján engedélyeztek és teljes egészében finanszíroztak is az állami intézmények. Már a 60-as években megfogalmazódott az a gondolat (Aczél György művelődésügyi miniszter kezdeményezésére), hogy biztosítsanak egy helyszínt azoknak a kiállításoknak, amiket nem tartottak támogatásra érdemesnek. Ez a kiállítóhely a Fényes Adolf terem volt, ahol egész különböző irányzatokat képviselő művészek szerepeltek, például 1960-ban Kondor Béla, aki bár nem követte az avantgárd irányzatokat, de a szocialista-realizmus stílus-követelményeinek se felelt meg. Emblematikus esemény volt ezen a helyszínen Kassák Lajos (1887-1967) avantgárd költő és képzőművész halála évében rendezett önköltséges kiállítása. Máshol nem állíthatta volna ki konstruktivista munkáit, ugyanakkor abszurd és kínos volt, hogy a generációk által mesterként tisztelt művésznek a kiállításának minden költségét fölszámították. A 60-as évek végén a Fényes Adolf teremben több „Iparterves” művész is kiállított, köztük 1970-ben Jovánovics György és Nádler István, akiknek a kiállítás-megnyitóján egy fiktív rádió-közvetítés hangzott el magnóról.
A kiállítás mint mű
Az első nem-hivatalos helyszíneken önszerveződő módon rendezett csoportos kiállításokkal egy időben jelentek meg az első olyan kiállítások, melyek a térben elhelyezett műtárgyak helyett az egész kiállítóteret megkomponáló egyéni projekteket, enteriőröket mutattak be. A tűrt művészetnek hivatalosan kijelölt Fényes Adolf Termen kívül félreeső kultúrházakban illetve vidéki kiállítóhelyeken nyílt ilyen kiállítás-művek bemutatására lehetőség.
Jovánovics György a Fényes Adolf teremben 1970-ben bemutatott munkája, egy gipszöntvény, a kiállítótér alaprajzát ismétli meg egy abrosszal leterített asztal felületének lenyomatával. Az environment elkészítése, kiállítása és tárolása szokatlan kihívást jelentett praktikus és szervezési szinten is. Jovánovics a kiállítás után Erdély Miklós kertjébe szállította a művet, ahol több spontán esemény helyszíne lett az environment, amelyek közül néhányat fotón is megörökítettek.
Hasonló environmentet állított ki ugyanebben az évben Pauer Gyula egy művelődési házban. A kiállítást megörökítő film tanulsága szerint a látogatóknak nemcsak a szobrászatról, hanem a kiállításról alkotott elképzeléseiket is át kellett értelmezniük.
Az idősebb generációhoz tartozó, egyedi utakat követő Schaár Erzsébet (1908-1975) 1974-es székesfehérvári kiállításán szintén az egész kiállítóteret betöltő és megkomponáló művet, egy utcát mutatott be, amely a modernizmus szellemében egy nemzeti panteont alkotott a legfontosabb kulturális szereplőkkel, ugyanakkor rejtélyes női alakok által kísérve. A művet később Luzernben is bemutatták, majd végül Pécsett állították fel a szobrok hungarocell elemeit beton elemekre cserélve.
Független helyszín
Galántai György frissen végzett képzőművész 1966-ban talált egy elhagyott kápolnát Balatonbogláron, és elhatározta, hogy műtermet illetve kiállítóhelyet nyit az üres épületben. A hosszas, végtelen állhatatosságot igénylő engedélyeztetési procedúra után 1970-ben nyílt meg az első kiállítás. Kezdetben hagyományos, de a tűrt irányzatoknak is helyet adó tárlatok után fokozatosan megjelentek a kísérletező, performatív/akcionista, illetve intézménykritikát és politikai állásfoglalásokat is megfogalmazó projektek. Mikor a hivatalos szervek számára egyre kevésbé kezelhető kiállítások és események engedélyeztetése kilátástalanná vált, Galántai felhagyott a hivatalos procedúrával és átnevezte a Kápolnagalériát Kápolnaműteremmé.
Az 1972-es Direkt hét című programsorozat a felhívásban megfogalmazott koncepció szerint statikus művek kiállítása helyett direkt kapcsolat kívánt létesíteni a közönséggel, ezért a művészek személyes jelenlétére illetve új médiumokra épített; valamint egy néhány hónappal korábban betiltott avantgárd fesztivál megvalósítását is beépítette a programjába. Ekkor mutatta be Szentjóby Tamás a Büntetésmegelőző autoterápia című akcióját: egy héten keresztül napi nyolc órán át vödörrel a fején ülve a kiállítótérben „büntette” önmagát felajánlva a lehetőséget a látogatóknak, hogy kérdéseket tegyenek fel neki. A Kis Varsó művészcsoport 2005-ben megkérte Szentjóby Tamást, hogy ismételje meg a fotókkal és egy film-töredékkel megörökített akciót, amit egy videó formájában dokumentáltak.
Galántai Kápolnaműtermében arra is lehetőség nyílt, hogy kelet-európai progresszív művészek kiállítsanak (engedély nélkül). 1973-ban Beke László szervezésében cseh és szlovák művészek működtek együtt magyar kollégáikkal. A kiállítás az 1968-as prágai forradalom leverésében részt vett magyar katonákat bemutató újságcikk rituális széttépésével valamint a fotómontázsként megörökített kézfogásokkal a két ország kapcsolatában bekövetkezett traumára is direkt módon reagált. Szintén 1973 nyarán a kiállítás hagyományos keretein túllépve konceptuális művek bemutatása, spontán és kollaboratív akciók, valamint a színházi underground képviselőinek előadásai követték egymást.
1973-ban a hatóságok egyre több irányból emeltek kifogást a Kápolnaműterem ellen, majd végül „kilakoltatták” onnan a progresszív művészeket. Galántai György egy underground színházi akció kellékével, egy „Barátságos bánásmód” feliratú táblával távozott.
Flux és koncert
A hatvanas évek végétől Szentjóby Tamás több fluxkoncertet szervezett kultúrházakban és klubokban. Ezeken a helyszíneken sokszor irodalmi vagy könnyűzenei esemény kísérőprogramjaként mutattak be egy-egy kiállítást vagy happeninget. A közönséggel való közvetlen kapcsolat ezekben az akciókban alapvető elem volt, valamint a koncert műfaja arra is lehetőséget adott, hogy magyar fluxus-művészek nemzetközi fluxus-darabokat is előadjanak. Az ilyen eseményekre a hatóság látóteréből kieső helyszíneken volt lehetőség. Az 1969-es, a pesterzsébeti kultúrházban rendezett fluxkoncertet az első szünet után állították le, Szentjóby Tamás 1972-es happeningjére egy könnyűzenei koncert szünetében, egy kollégium klubjában kerülhetett sor; míg az 1973-as Egyetemi színpadra tervezett fluxkoncertet a programfüzet kinyomtatása után tiltották be. Ezt a nagyszabású rendezvényt 20 év múltán rekonstruálták, amikor egy multimédia dokumentáció is készült az eseményről.
Búcsú-kiállítás
Szentjóby Tamásnak 1975 végén el kellett hagynia az országot, mivel művészeti tevékenységét túlzottan provokatívnak ítélték a kulturális hatóságok. Távozása előtt visszatekintő kiállítást szervezett magának a Fiatal Művészek Klubjában, mely az időszak fontos fél-nyilvános helyszíne volt. Visszatekintve addigi tevékenységére itt mutatta be képverseit, konceptuális objektjeit, valamint akcióinak dokumentációját. A kiállítást egy hónappal később egy művészeti műfajként felfogott előadás követte Csinálj egy széket! (Hommage a George Brecht - LSP 1984 W) címmel, melyben „nem-művészet művészet”-ként, tehát a valóságra direkt módon reagáló programként határozta meg saját tevékenységét.
Hiányzó női pozíciók
Ugyanezen a helyszínen 1977-ben került sor a Rózsa kör néven ismert poszt-konceptualista művészcsoport egy tagjának, Drozdik Orsolyának a kiállítására, mely a tradicionális egyetemi oktatás férfi-központú szemléletére reflektált. Nemcsak a tudatosan vállalt női pozíció, hanem az általa megfogalmazott művészettörténet-kritika is olyan új megközelítést tükrözött, ami a klasszikus- és neo-avantgárd generációt követő új a posztmodern nemzedék sajátja lett. Miközben Drozdik egy héten át a hagyományos művészképzés alapvető tevékenységét folytatta: női aktot rajzolt, a kiállítást naponta különböző férfi művészek és művészettörténészek nyitották meg. Ugyanakkor a kiállítóteret nem lehetett megközelíteni, a közönség egy gézfüggönyön tekinthetett be. Drozdik Orsolya 1978-ban emigrált Hollandiába, majd New Yorkba, ahol azokat a felismeréseket, amelyek Magyarországon fogalmazódtak meg benne feminista elméletek mentén tudatosította és alakította tovább.
Kollektív alkotás
1976-77-ben a Ganz Mávag Művelődési Házban zajlottak a Maurer Dóra és Erdély Miklós által vezetett Kreativitási gyakorlatok, amelyek az individuális, műközpontú alkotás helyett, a tradicionális művészeti stúdiumok dekonstrukciójára és közösségi élményekre építő alternatív oktatási modellt vezettek be. A szakkör később új néven és helyszínen folytatódott, majd a belőle kialakuló INDIGO (Interdiszciplináris Gondolkodás) csoport több kiállításon is bemutatkozott a 70-es évek végétől. A korabeli felvételeket Maurer Dóra a 80-as években a Balázs Béla Stúdióban megvágta és megszerkesztette, a film témákra bontva mutatja be a gyakorlatokat.
Dia-körkép
Maurer Dóra képzőművész nemzetközi kapcsolatai révén több előadást tartott Nyugat-Európában és alkalmi kiadványokat készített és terjesztett a progresszív magyar művészek munkáiról. Sok művész tevékenységéről, kiállítások helyett az ő dia-vetítésein keresztül értesült a nyugat-európai művészeti élet.
Utolsó kommentek