Párhuzamos Kronológiák / Parallel Chronologies

Nem nevezek meg számomra kulcsfontosságú eseményeket, inkább arra szeretnék rávilágítani, hogyan keletkeznek a legendák, illetve hogyan épülnek fel terjedési mechanizmusaik. Nem az események kulcsfontosságúak, hanem a tanulás, illetve az, kinek a közvetítésével szerzem meg az eseményekről, művekről való tudást:

Művészettörténet felvételi, 1999. Tóth Sándor, aki már tavaly is kivágott, újra megteszi ezt a szóbeli vizsga alkalmával. Valami görögkeletiből konvertált mohamedán templomot kellett volna beazonosítanom egy homályos fotó alapján. Pécs - nem talált.
Bár a kortárs művészet iránti határtalan szerelemen nem kerül szóba, én a felvételi tétel visszaadása után még egy pillanatra feltartom a bizottságot. Összegyűrt cetlit halászok elő kinőtt érettségi öltönyöm zsebéből és átnyújtom a velem szemben ülő, az egész szóbeli alatt kedvesen mosolygó Széphelyi professzornak
- "Ha már itt vagyok, megkérdezném, hogyan mondják ennek a remek embernek a nevét". - teszem hozzá bátortalanul. Még soha senkit nem tudtam találni, vagy soha senkit nem mertem megkérdezni, aki megmondaná nekem hogyan is kell kiejteni, pedig nagyon szeretem a műveit, mindent elolvastam róla, amit az Írók boltja vagy a Ludwig és Műcsarnok könyvkínálata közt találtam.
"Bajsz" - válaszolja a professzor.

Minden tudásom erről a korszakról, az eseményeiről, másodkézből származik, valakinek a közvetítése által. Tanórák, előadások, könyvek, személyes elbeszélések furcsa útvesztőjéből áll minden tudásom, amelyet az évek során összeszedtem, különösebb sorvezető nélkül. Emlékszem hol és hogyan kezdődött az ismeretség, sőt talán még sorba is tudnám rakni az általam elolvasott könyveket és meghatározni, melyik jött előbb és aztán melyik következett, épült rá. Erdély és Szentjóby a Budapest galéria egyik tárlatán, amely egy számomra teljesen ismeretlen francia festőnek (Marcel Duchamp) örökségét taglalta, aztán egy Budapest galériáit bemutató kis füzet benne az Artpool címével, majd a Ludwig Múzeum gyűjteménye és így tovább. Perneczky és Sebők Zoltán vagy Hajdú István akkori kiadásai - mind másodkézből való információk amelyeket ittam magamba akkoriban. Évtizedekkel azelőtti eseményekért rajongtam, amelyeket újra és újra játszottam magamban, vagy éhesen keresetem titkaikat, feltárandó részleteiket.

Ami nagyon érdekes, az a territoriális osztottsága és limitációja ennek a másod kézből érkező tudásnak: 1998-ban, ahogy ma is, rendkívül limitált volt azoknak a helyeknek a száma, ahol újabb tudáshoz lehetett jutni a magyarországi (neo)avantgárd művészetről. Egy egyetemi rendszeren kívül rekedt érdeklő, mint én, maximum három vagy négy könyvesboltban és ugyanennyi könyvtárban találhat információkat - és ezek a helyszínek szoros kapcsolatban állnak egymással. Az Írók Boltjának polcain találta Balkon magazin vezet el például egy galériához, amely egy emeleten van az Artpool központtal, ahol olyan könyveket találok, amelyeket sehol máshol e országban.
Érdekes, hogy rajongásom során oly sokáig egyedül maradtam, így jutottam el a művészettörténet tanszék felvételijéhez, majd az ominózus Beuys kérdéshez. Talán ebből is látszik, hogy a területről való ismereteim mennyire az irodalmi forrásokhoz voltak kötve kezdetben.
Aztán jönnek az első csalódások, egy összezavaró és hiányosnak tűnő, és ami a legfontosabb - egyáltalán nem izgalmas - katalógus a Ludwig Múzeum 2000-es "A fal után" kiállításán. Majd az egyetem, György Péter órái, amelyek mindent rendbe tesznek, és végül a szakma belső rendszere...