Párhuzamos Kronológiák / Parallel Chronologies

1970-ben én 13 éves voltam, 71-ben 14, 72-ben 15 stb, szóval vagy azt az utat választom, hogy a mai eszemmel próbálok megnevezni 10 eseményt, melyeken ott se voltam, s akkoriban még csak nem is hallottam - hanem csak 10-15 évvel később -, vagy pedig arról számolok be, hogy rám kamaszként mik hatottak, mi ért el akkor.

az előbbit elhárítom, az utóbbit pedig nem tudom belepréselni 10 kiállítási eseménybe.

azért valamivel vázlatosan mégis megpróbálkozom:

Rám, és szerintem sok más velem egyidős pesti kamaszra, akik a 60/70-es évek fordulóján eszmélkedtek
a rock
a mozi (s részben a tévé)
ill. a képes heti-, majd havilapok hatottak,
s a 70-es évek elejétől a könyvek.

A rock alatt nem csak a zenét, hanem pl. a lemezborítók által közvetített vizualitást is értve, a mozi alatt, hogy a Beatles Egy nehéz nap éjszakája című filmjétől kezdve 2-3 év alatt el lehetett jutni Antonioni Nagyítás, Zabriskie Point, s aztán Bergman, Fellini, Tarkovszkij, Jancsó filmjein át Jean Vigo-ig, és tovább; zenében a Beatles-Stonest-ól a Pink Floydig, King Crimsonig, Miles Davisig, Bartókig, Kurtágig, Syrius, Kex, Rákfogóig.
A képes hetilapok, magazinok révén, én már általános iskola fölső tagozatban fölfigyeltem Vajdára, Kassákra, illetve a művészet klasszikusainak kiskönyvtára kötet révén 1971/72-ben Duchampra.
Ha jól emlékszem 1973/74-ben láttam múzeumi kiállításon - a Petőfi Irodalmi Múzeumban - Kassákot, a Műcsarnokban Bálint Endrét (akiről olvastam Csoóri-Kósa: Forradás c kötetében, illetve akitől olvastam szövegeket a Vajda Lajos emlékkönyvben, v az ő saját Hazugságok naplója c. kötetében), valamint 1971/72-ben a Fényes Adolf teremben láttuk Román György kiállítását, s ott találkoztunk is vele. Kassák köteteire ugyancsak 73 körül kattantunk rá, de akkor jelent meg az első Ginsberg is, miközben Camus, Kafka is napirendre került nálunk, vagy pl. Heller Ágnes, majd Mérei, Konrád stb. is.

Szentjóby-ról, Gilbert és George-ról a Művészet c. lapban olvastunk először Beke László jóvoltából, aki a korabeli (73/74-es?) Párizsi Biennáléról tudósított, miközben Jozef Szajna kiállítását és performenszét láttuk az Ernst Múzeumban. Erdély Miklósról Rózsa Gyula és Kondor Béla nyilvános levélváltásakor olvastunk a Kritika c. lapban, ahol azonban ő nem volt nevesítve.
Szóval azt is mondhatnám, hogy a hazai neoavantgarde-ot tulajdonképpen csak a 70-es évek második felétől kezdtük megismerni, azaz utólag fedeztük föl, mikor StAuby, Halász Péterék, Baksa-Soós, Lakner, Perneczky stb emigráltak, s szép lassan beindult a szamizdatozás, illetve az új hullám, melynek keretében előjött Hajas-Vető éppúgy, mint Vető-Zuzu, Erdély, Bódy, vagy StAuby, de ez már egy a 70/80-as évek fordulójától kezdődő történet Mozgó Világgal, Magyar Műhellyel, s a korabeli kiállításokkal, koncertekkel.
Szerintem a 60/70-es évek történetét aligha lehet értelmezni a korabeli kultúrpolitikai / művészetszociológiai aspektusok ismerete nélkül, s légyszi ne essetek abba a hibába, h ezeket mellőzitek!! Ugyanakkor - elismerem - ez nem könnyű, mert a kultúrpolitikai / művészetszociológiai aspektusok szinte hónapról-hónapra változtak: Szentjóby első happeningjéről pl. még tudósított a Tükör c. képes hetilap, tehát ezt én 10/11 évesen láttam, csakhogy nem tudtam hova tenni, s évek teltek el, míg újabb infókat kaptam, akárcsak a műfajról is.
Másrészt: miközben - s pl. - a Tükör c. képes hetilapban nem jött több infó, mert ott letiltották, s egyáltalán a hazai kulturális nyilvánosságban egyre inkább érvényesülni kezdett a 68*at követő kultúrpolitikai tiltás, akkor még mindig bejöttek az országba a jugoszláviai magyar nyelvű ifjúsági heti-, vagy kulturális havilapok, mert a hazai cenzúra munkája nem volt egyenletes: volt ami itt átment, ott nem, miközben maga az esemény még megtörténhetett, csak annyira a margón, h az akkoriban azok közül se ért el mindenkit, akiket érdekelt volna. De ami nem ért el közvetlenül, az elérhetett néhány évvel később, mikor mondjuk már teljes hallgatás borult rá, pl. magánbeszélgetéseken stb.
Vagyis az általános probléma a mi nemzedékünk esetében (is) az volt, hogy bár első pillanattól kezdve ösztönösen vonzódni kezdtünk a kortárs kultúrához, a különféle korabeli kultúrpolitikai tilalomfák miatt ennek nem feltétlenül férhettünk hozzá azonmód minden részéhez, sőt. Így is sokat számított, hogy mi Pesten klasszikus moderneket, Kassákot, Bálint Endrét, Román Györgyöt láthattunk, kortársakat, Ginsberget, Kondort, Konrádot olvashattunk – akinek SJ által említett Helikon Galériában bemutatott makett-fotóit én is láttam -, Kurtág Györgyöt hallgathattunk a Zeneakadémián, vagy Syriust.
Ha jobban meggondoljátok, a probléma ma is az, h a hazai kultúra konzervatív – affirmatív -, nem kortárs kultúra, sőt országos viszonylatban olyan, melyben még a modernizmus, a klasszikus avantgárd sem alapelem. Hogy ez a rendszerváltást követően sem változott, az tragikus: ma ugyanolyan intenzitással dominálják kultúránkat a nemzeti-történelmi mítoszok, mint a Kádár-Rákosi-Horthy korszakban, s ez az elmúlt két évtizedben a szélesebb nyilvánosság tudatában most is csupán a konzum kultúra szélesebb választékával bővült.